Szakdolgozat

No megpróbálkozom itt is, hátha több sikerrel járok.

Szóval az van, hogy írom a kis dolgozatom, de mivel mindenképpen szerettem volna valami olyant beletenni, ami még nem volt sehol, ezért arra gondoltam, hogy készítek egy olvasásszociológiai elemzést is. A téma jó, és nem nehéz; Örkény egypercesei. Szükségem volt tehát elemzendő(?) novellákra, és olvasókra. Az előbbivel nem volt gondom, de az utóbbival...

Kb. 20 ember kellene. Azt hittem az iwiw korában ez nem lehet gond, számtalan csoporttárs és egyéb irodalomkedvelő ismerősöm van, feltettem hát a linket az üzenőfalra. Írtam e-mailt is. És egy hét alatt 4 azaz négy darab kommentet kaptam. :(

Nemértem. 6 novella. Ráadásul egyperces, tehát nem a novella címszó alatt írt kisregény tipusú, hanem szinte pár mondat. Hát tényleg olyan nagy kérés dolog elolvasni, és írni pár szót? Csak pár apró gondolat. Még mondatba se kell foglalni.

Elkeserít (és nem csak ezért) az emberek passzivitása. Nem divat már segíteni egymásnak, drága dolog az a 20 perc, amit a másikra kéne szánni,

DE a remény hal meg utoljára:http://egypercesek.blog.hu/

news

ja, és van új fotóalbum, diavetítős, meg minden, és ezaz:

http://picasaweb.google.com/jonibetty

Tartozások

no, itten vannak a békejeles képek, és alant egy kis meglepi....

én

lakótárs

szabi1

bnéval

táj

hősök

té és bné 

szabi2

láng

té játszik

és a meglepi - a voltunklentanégyesmetróban képek 

betongyűrű

építősvasút 

beöltözve

tájkép

az igazi politika :)

Ma parlamenti különórát tartottak középiskolás diákoknak, ahol a parlament működéséről, és egyéb általános témákról kaptak felvilágosítást a fiatal nebulók. Az indexen olvasható eme esemény beszámolója, melynek utolsó bekezdését ezennel bemásolom:

"Amikor éppen senki nem beszélt, a diákok kipróbálhatták az országgyűlés elnökének székét. A legtöbben csendben fényképezték egymást, egyetlen fiú akadt, aki szólt is a pulpitusról. A sör árának csökkentését javasolta."

- azt hiszem a fiatalember máris népszerűbb, mint a legtöbb "méltóság", aki felszólal odabent. 

Békejel 2008

Tegnap ismét eljött a nap, elrobogtunk hát a Hősök terére, hogy mi is fénypont legyünk a Jel-ben. A fotókat csak este tudom feltenni, így addig írásos beszámolómmal lesztek kénytelenek megelégedni.

Mi is ez az egész?

Nos, vannak az Ifjú Humanisták, ők rendezik nálunk immáron ötödik éve a hősök terei, és az azóta több pesti és vidéki helyszínnel bővült megmozdulást. A szervezet a következő alapevek alapján működik (vagyis inkább ezek elfogadásáért küzd):

1. Az emberi lény a legfőbb érték, jogait pénzügyi vagy más érdekek miatt csorbítani nem lehet.
2. Elutasítjuk az erőszak és a megkülönböztetés minden fajtáját.
3. Hiszünk a sokszínűség, a valós demokrácia, az élhető környezet és a szolidaritás fontosságában. 

Ezt olvasva tulajdonképpen azt nem értem, hogyhogy nem tagja minden ember ennek a szerveződésnek. Hisz cáfolja pl. bárki, hogy az ember a legfőbb érték? Akkor hogy lehet, hogy mégis halomra öljük egymást? Ha az ember nem érték, akkor mi? A fegyver, az olaj? De hisz azt is ember gyártja, ember veszi... és mégis embert öl érte/vele. Az ember a kapzsiságból fakadó skizofréniájával fogja kicsinálni saját magát. Ez a jel, a tegnapi azért fénylett, mert vannak, akik másként gondolják. Vannak, akik szeretnének élni, és akik nem nézik jó szemmel, hogy a világ bármely részén emberek haljanak meg értelmetlenül.

A tegnapi lángot nálunk élő tibetiek hozták, ezekről gyújtottuk meg a fákjáinkat. Majdhogynem könnyekig megható volt, ahogy a sok ember együtt biztosította támogatásáról a menekülteket, a távolban szenvedőket. Egyszerűen nem is értem, hogy lehet cél ennek a csodálatos népnek és kultúrának a kiírtása. Ők maga a béke! És ezek a tibeti buddhisták, akik még a giliszta életét is megmentik és féltik, ezek az emberek ölni kénytelenek önnön fennmaradásukért. Ez, na ez az igazi katasztrófa! Nem az, hogy mennyit esett a olajrészvény ára tegnap óta. Hát basszameg emberek, mi van itt? Ha ez így megy továbbra is, a saját szarunkba fogunk belefulladni. A saját nikkelezett, 12 milis, autómata szarunkba.

  

próbálok én, próbálok megint alkalmazkodni mindenhez, beosztani időt, energiát, figyelmet, de nem megy. szakdolgoznom kéne, csinálom is, de kevés az erő estére. új melóhely, új dolgok, új szavak, újabb feladat és hibakezelő szoftverek... ha lenne egérkattogtatási verseny, benevezhetnék, és nagy eséllyel nyerhetnék.

tegnap például specifikációt írtunk. előző nap még azt se tudtam, mit jelent ez a szó, sem azok nagyrésze, melyekkel mondatokat kellett alkotnom. ilyenek pl, hogy checkbox, popup ablak, adminfelület... izgalmas és fárasztó is ez, kezdem egy kicsit érteni, hogyan készül egy internetes portál. ezzel egyidőben azt is megállapítom, hogy az emberek tényleg mindent túlbonyolítanak, és ezt nevezik "munkának". erőteljes tisztelet a kivételnek, mert természetesen akad az is.

lázló egyébként jó főnök. nem is főnök tulajdonképpen, csak szól, hogy ezt csináljuk, azt csináljuk, és amit lehet, azt együtt, vagy közösen gondolkodva. nem viselkedik másképp, mint ezelőtt, és szerencsére nem kivételez velem látványosan, csak látszik, hogy ismerjük egymást, és jóban vagyunk.

Témet meg újabban csak fényképről látom, esténként összefutunk, összebújunk. tegnap már szóvá is tette, hogy "nemleszezígyjó", és igaza van. tényleg nem. ezért tehát jövőhéttől a következő változtatásokat fogom bevezetni:

- teljesítem a napi minimum 7 órányi alvást

- hétfőnként fixen, a többi nap pedig spontán módon tornázni fogok járni (szerencsére nem egyedül!!!:)

- jelentősen lecsökkentem az alkoholfogyasztásom (is) 

- egészségesen étkezem

- megpróbálom megértetni a barátaimmal, hogy képtelen vagyok fojton velük lógni, mert ki fogok merülni

- önző módon többet foglalkozom magammal, és családi életemmel

elképzelhető, hogy a lista tovább bővül majd.

 

Voltunk Szentendrén

 

A többi a képtárban --> 

1 éve

 

 

 

Najó, bevallom ezt a képet loptam, de remélem ezt nem csorbít a szándékom szépségén.

Én csak azt akarom mondani, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy szeretsz úgy, ahogy vagyok. Olyan biztonságot adsz ezzel, amiről már nem is álmodtam, hogy létezik. 

Mondjak-e mást? 

Dolgozólány

Dolgozom. Immáron második napja. Másképp alakultak a dolgok, mint ahogy ember lányaként terveztem, de hát mint tudjuk Isten végez.

Nos, a kedves Isten jó munkát végzett. Megint úgy alakította a nemlétező véletleneket, hogy Lázló barátom cégénél felmondott az irodavezető, így pont volt egy üres hely, mely pont passzolt az én álláskeresésemhez. Túl sok dolgot azonban nem kotyoghatok erről, nem lenne szerencsés. Azt azonban elmondhatom, hogy sok szempontból megéri. Az időbeosztás, a főnök személye, az anyagi oldal igen előnyös. És halálra sem kell dolgoznom magam- bár ez ellen nem tiltakoznék drasztikusan. Igaz, hogy iroda, és számítógép, amit annyira nem akartam. Naja, csak megint túlfantáziáltam magam. Mert bizony két szakdolgozat, és két nyelvvizsga vár rám a következő 1-1,5 évben, és emellett baromira nem értem volna rá rendezvényszervezni, vagy egyéb teljes embert kívánó munkát elvégezni. Még mindig nincs itt az ideje a teljes kibontakozásnak. Meg kell érte dolgozni.

Fura is ez most, hogy úgymond protekciós vagyok. Megszoktam, hogy mindig mindenért meg kell dolgoznom, meg kell küzdenem. Élvezni is csak akkor tudok bármit, ha tettem érte. Egyszerűen így nevelt a jóapám. És neki sikerült is. Olyan példával áll előttem, hogy hiszek neki, és felnézek rá ezért. És igenis jónak tartom, hogy így nevelt, mert ez sok dologhoz alapvetően meghatározza a hozzáállásom. Lázló is azt mondta, szeretne velem dolgozni. Megbízunk egymásban. És talán egyikünk sem tudja, hogy mi lesz, de azt mindketten tudjuk, hogy bármi is, mi egy hajóban és egy irányba evezünk. És talán bármilyen más esetben egy ilyen baráti invitálásra nem-et mondtam volna. De visszatérve az isteni beavatkozáshoz, úgy érzem ez a lehetőség nem azért jött szembe, hogy kikerüljem. Végülis kb. 100 újságíróval vagyok egy épületben. Ki tudja, mi lesz itt még....    

A nap híre

Hatvan motoros gyülekezik a Városligetben, a Közlekedési Múzeum mellett, jelentette egy Index-közeli fotós. A motorosok tíz órakor járműre pattantak, de mint kiderült, nem tüntetni indultak, csak "a Velencei tóra, de előbb az Agip-kúthoz".

A kérdés:-miért tolódik megint ez a meló dolog, és miért foglalkozom megint mások lelkivilágával?

 

 

A válasz:

Támogatás Isten, az angyalok és a Felemelkedett Mesterek ebben a pillanatban is vigyázzák lépteidet, szeretnek, és mutatják az utat. Nem vagy egyedül. Biztonságban vagy.

Ez a kártya megerősíti, hogy jóindulatú lények csoportja vesz körül, akik szeretnek, támogatnak és utat mutatnak neked. Ha veszélyben vagy, közbelépnek és figyelmeztetnek. Ha félsz, az isteni szeretet energiájával töltenek föl. Ha össze vagy zavarodva, jó tanácsot súgnak a füledbe. Ezzel a kártyával azt üzenik az angyalok és a segítő lények, hogy fordulj még gyakrabban hozzájuk. Beszélj magadban nekik bármiről, és hamarosan egyértelműen érzed majd a jelenlétüket. Nemsokára az angyalok besoroznak maguk közé, hogy segítsd az embereket. Ha valaha is kételkedtél segítő képességedben, az angyalok most arra kérnek, szabadulj meg ezektől a félelmektől.

???

a vágy villamosa

na, kellett nekem emlegetni eszenyit. érdekes, hogy ő jutott eszembe korábban, és érdekes, hogy nemcsak a két színésznő, de a két mű között is sok párhuzam feldezhető fel. igaz, tennessee williams 50 évvel később 1943-ban írta ezt a darabot, de akkor még javában tartott az a társadalmi és szociális átlalkulás, amire már shaw is felfigyelt.  nem okozok meglepetést, ha elárulom, eszenyiről is kiderül, hogy prostituált, igaz ő a vesztes kategóriás, beleroppan, megőrül a végére. mondanom sem kell, zseniális alakítás! 

a nemzeti után a budapesti kamaraszínház, vagyis a tivoli, egy egészen más világba engedett betekintést. kicsi, és otthonosabb színház, a nézőtér szinte egy a színpaddal, ami számtalan ötletes megoldást vonultatott fel, és nemhogy tribün nincs, de még a színészek lecsöppenő izzadtságcseppjei is a néző ünneplős ruháján landolnak. ami engem illet, sokkal közelebb áll hozzám az ilyen, nem szeretem a túl steril dolgokat, és hát megszoktam annak idején, hogy magam is lekopott parkettán csúszva-mászva tanulom a színjátszás fortélyait. 

persze közben meg igazságtalan dolog összehasonlítani két színházat, és két előadást, de annyira adja magát a dolog, hogy elkerülhetetlenül ez történik. a nemzeti és udvaros a nagyvilági, a tivoli és eszenyi pedig a szerelem-színház. legalábbis nekem. 

visszatérve a darabhoz, a vágy villamosa egy igazi sikerdarab. mozgalmas a cselekmény, és ez a színpadon is jól kihasználható. eszenyinek kamarás iván és -nem mellékesen- pindroch csaba volt a partnere, valamit néhány meglepően jónak mondható mellékszereplő. a közel három óra úgy telt el, hogy nem éreztem kényelmetlennek az amúgy kényelmetlen széket, majdhogynem szájtátva bámultam végig a pompás előadást. néha té-re pillantva ugyanezt láttam. talán túlzónak tűnhet a magasztalásom, de ebbe az előadásba egyszerűen nem lehet belekötni, és az ember nem is akar. úgy jó, ahogy van. persze ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy míg ez utóbbit évek óta játszák, az előbbit csak idén januárban mutatták be.

ajánlom hát mindenkinek mindkettőt, meg bármelyik másikat is. mióta itthon nincs tévéadás , és ilyenekre megyek, sokkal jobb a világ. menjetek színházba!     

warrenné mestersége

csütörtökön színházban voltunk. a warrenné mestersége című darabot láthattuk tibianyu jóvoltából, aki névnapi ajándékul adta a két jegyet. (ez már csak azért is vicces, mert tibitől is 2 jegyet kaptam, csak éppen a vágy villamosára, amit ma fogunk megnézni)

a darabot g.b.shaw írta 1893-ban. warrenné, mesterségét tekintve kurvából lett kuplerájtulajdonos, és eme tény kiderülését fedi fel maga a darab. udvaros dorottya tökéletes választás volt. ki más is játszatna el egy ilyen szerepet? esetleg tán még eszenyi, de ő túl kacér, túl nyers, udvaros viszont pikáns eleganciával alakította a kurvából lett üzletasszonyt, és úgy közlekedett a minimál-díszletű színpadon a -minden jelenetben másmilyen- magassarkú szandáljában, hogy már a két órás előadás tizedik percében megállapítottam; soha a büdös életben nem fogok tudni így járni egy ilyen cipőben. eme tény belátásából kifolyólag kissé kellemetlenül éreztem magam, de ezt leszámítva szórakoztató előadás volt.a fő-főszerep természetesen a fent említett hölgynek jutott, de mellette 4-5 ismert, kevésbé ismert, sőt még napimagyarsorozatból is ismerős színészek játszottak, igaz, a darab nekik nem tartogatott annyi kihívást, mint nagyrabecsült warrennénak.

ami a nemzeti színházat illeti, láttam épülni nap mint nap a csepeli hévről, majd kb. két hete jártam először a kertjében bné-val, és most csütörtökön léptem be először a kapuján. inkább pozitív volt a csalódás, ez most annyira nem lett szedett-vetett munka, mint az utóbbi 20 év modern építészeti alkotásainak 80%-a. sok kreatv ötlet von mind kívül a kertjében, mind belül, és a nézőtér is épp kellemesen tágas, a szinpad jól látható mindenhonnan. a kerti szobrok külön dícsértet érdemelnek. talán konzervatív vagyok, de szeretek rájönni magam, hogy egy szobor mit ábrázol, viszont ennek alapfeltétele, hogy a szobor hasonlítson az ábrázolandó dologra. itt pedig sajátos realizmussal bíró híres színészi alakítások vannak megformázva, a színészek meg ilyen gobbihildák, meg latabárok a jelmezükben. hm... nagyon kreatív és érdekes ötletnek tartom.

mindent egybevetve a modernizmus, és a múlt kultúrája továbbra is vívja bennem tán soha nem csituló csatáját. változás lehet most, mert a régi már nem kell, az újat pedig még nem lehet befogadni. és nem csak magamon érzem ezt, ezt látom a világban is, az élet más területein is. a régi klasszikussal tényleg az van, hogy egy bizonyos része elavult számunkra, de az új, a modern pedig olyan alaktalan, bizonytalan, az ember nem találja benne a helyét. warrenné története is valami ilyesmiről szólt nekem. egy darab, amit száz éve még botrányok övezte lehetett bemutatni, száz év múlva már nem is olyan különös történet. távolról minden olyan egyértelmű, visszanézve mosolygunk önnön bizonytalanságunkon és naivitásunkon. de mikor ott állunk benne, és fogalmunk sincs merre kell menni, akkor mégiscsak olyan alaktalan és bizonytalan tud lenni minden.

cséndzsing lájf

Keresgélősbe vannak itt most a dolgok minálunk.

Keresem a munkámat, amit talán már meg is találtam, csak az kell, hogy a munka is engem akarjon. Ha akar, akkor az lesz a dolgom, hogy színtársulatokat és zenekarokat találjak, hogy felléphessenek a helyen. Ha nem akar, akkor keresés tovább. Rájöttem, nem kell még nekem félmunkaidős nyugdíjasállás, nincs itt még annak az ideje. Kell viszont olyan, ami igazán örömet és kihívást jelent.

Kesessük az új lakhelyünket is. Az is lehet, hogy már rég megtaláltuk. Értem ezt úgy, hogy már benne lakunk. Ugyanis a lakás tulajdonosai a hír hallatára -miszerint Lakótárs április elején távozik az országból- jelentős, sőt nagyvonalú engedményt adnának a jelenlegi lakbérből. Hm... nem hiányzik a költözés... naéspersze aki járt már nálunk, tudja, ez messze a legjobb lakásunk eddig, mind biztonsági, mind állapoti, mind napfény és levegőügyi szempontból.

Aztán meg keresem a helyem az életemben, az emberi kapcsolataim tengerében. Átalakulóban van ez is, új barátságok kötődnek,  és régiek elevendenek fel, vagy vesznek új köntöst. Valahogy mindig így megy ez nálam. Egyszerre fordul ki minden magából, a változások bevonzzák egymást, ami első pillanatra rémisztő, utólag viszont mindig kiderül, minden úgy volt jó, ahogy. Különbenis, aki belepiszkál a saját karmájába, az hallgasson mélyeket (ahogy jóapám mondaná).

 

 

 

No comment...

Búcsú

Régen, mikor még keveseket kivéve egyikőtök sem tudott ennek a blognak a létezéséről, bármit le mertem írni ide. Ez jó is volt, meg rossz is. Jó volt az előbb említett dolog miatt, és rossz, mert nem volt kontroll, mert bármennyire elfogult lehettem, nem volt senki, aki megcáfolhatta, helyreigazíthatta volna. Most érzem, ahogy a méreg betölti az ereimet. Ez esetben a bor, de mikor mi helyettesíti ezt. Most már leírhatom, nincs főnököm, aki megtalálhatja és elolvashatja. Nincs mitől félnem, és valójában eddig sem volt. Csak magamtól féltem mindig. Mert apámtól is csak akkor tartottam, mikor vaj volt a fülem mögött. És tudtam, azért nehéz elmondanom neki, miért tettem, amit tettem, mert magam sem értettem. Mert a kérdései az én kérdéseim is voltak, és tudtam, hogy én sem tudom a választ. Mióta a magam útját járom, azt látom, mindkét szélsőséget meg kell tapasztalnom ahhoz, hogy a helyes középutat megtaláljam. Tudnom kell, milyen az önkívület, ahhoz, hogy tudhassam, milyen a tudatosság. Tudnom kell, milyen a halál, ahhoz, hogy szerethessem az életet. Tudnom kell, milyen reményvesztetten 45 kilósan a padlón lenni, ahhoz, hogy értsem, 60 kilósan, pocakkal, tunyán, az szintén nem az igazi. Az ínség után a bőség. Sanyargatás után az élvezetek hajszolása következett. És mivel mindig csak a saját példámon tanulok, nagyon észnél kell lennem, hogy nehogy túl sokáig húzzam a kilengéseket. Igen, nem véletlen a jelen idő. Az ember soha nincs kész, soha nem pihenhet meg. A fejlődésben legalábbis. Nincs olyan, hogy szünet. Ez nem a gimi, itt csak magamnak tartozom elszámolással. A látszólagos nem-cselekvés is lehet nagyon aktív tanulás, és a látszólagos cselekvés is lehet kibúvó a feladat alól. Most látszólagos nem-dolgozás van, ami közben egy nagyon aktív tanulás. Tanulás, és tanítás. Mert ez nem úgy megy, hogy amit tudok, azt csak magamnak tudom. Neem. Ezt tovább kell adni. Hogy kinek? Ezen nem kell gondolkodni. Mint ahogy azon sem, hogy ki fog tanítani. Ez csak történik, és észre kell venni. Más dolgom nincs is. És annyi mindenről szeretnék írni. Mert annyit tanulok. De ez lehetetlen. És talán nem véletlen, hogy éppen most jött rám az írás, épp most, mikor más dolgom lenne. És én mégis írok. Mert jön a zsigereimből. Mindig csak akkor tudok írni. Ez megrendelésre nem megy. A mai tanulságom a szeretetről szól. Egy nagyon nyíltszívű, szeretetet értő, és adni tudó emberrel találkoztam. És ez a valaki pedig a halállal találkozott. És ez a valaki nem magáért aggódott, és nem is a halottért. Hanem a rá kiosztott, bár nem kért szerepéért. És ez a valaki nem először találkozik a halállal. Míg mostani halottjától szeretettel búcsúzik, a korábbitól haraggal. Talán fájva fogja majd olvasni ezeket a sorokat, nehéz szívvel. Én mégis azt kívánom neki, legyen minél könnyebb az útja. Mert ezt mind ő maga választotta. A szeretett lényt elengedni talán könnyebb is, mint a gyűlöltet. Pedig nem különbözik. Csak a haraghoz jobban ragaszkodunk, mint a szeretethez. Lehet, hogy tagadjuk, de titkon, legbelül mégis ez az igazság. Mert szeretni könnyű. Haragudni nehéz. Annyi minden van, amit nem mondunk el annak, akire haragszunk. És ha elveszítettük, soha többé nem tudunk a szemébe nézni, és őszintén beszélni hozzá. De higgyétek el, az a valaki pontosan tudja, mit akarunk neki mondani, és egyetlen dologra vár, a megbocsátásra. És pontosan tudom, hogy miről beszélek. Nekem is meg kellett élnem a haragot ahhoz, hogy túl legyek rajta. És micsoda tehertől szabadultam meg, mikor megbocsátottam! Nem is gondoltam volna. Arról nem beszélve, hogy megmentettem vele a saját életemet. Mert a harag megöl. Lassan, gonoszul. Ráadásul a saját segítségeddel. A harag öngyilkosság. Csak kevésbé látványos, mondhatni sunyi. Ellenben könnyű rá felfigyelni. Minden, ami hátráltat, ami fogva tart, ami újra és újra odapofátlankodik a gondolataidba, a hétköznapjaidba, és félelmeket szül, aztán táplál, na az a harag. Kedves Barátom! Engedd el a haragodat. Csak kérhetlek, nem szólíthatlak fel rá, nem adhatom fel házi feladatnak. Kérlek, azon önző okból, hogy szeretnélek boldognak látni. És közben, hogy ezt írom és gondolom, búcsúzom én is a saját utolsó haragomtól. Muszáj. Ezt én mondom magamnak. Nem azért, hogy példát mutassak. Nem azért, hogy jó embernek tűnjek. Hanem azért, mert bár vonzó eme méreggel telített időszakos, látszólagos boldogság, már tudom, hogy a valódi szeretet a legtisztább és legjózanabb érzés a világon. És ez, csakis ez vezet el valódi önmagunkhoz. És ennek megtalálása, és beteljesítése egyetlen célja létezésünknek. És köszönöm mindezt a szeretet legnagyobb mesterének, aki anélkül tanítja meg a legfontosabb dolgot, hogy tudna róla. És a legjobb, hogy amikor ezt olvassa majd, akkor sem fogja elhinni, hogy valóban róla beszélek.

A lelkizős rész

Mióta nincs állásom, sokkal több szabadidőm van. Vagyis az a közel 10 óra, amit eddig utazással és munkával töltöttem, most üres. Maradt volna. Kicsit többet alszom, de még így is marad kb. hét. De ne is számszerűsítsünk, mert én most kicsit más időszámítás szerint élek, mint akik dolgoznak, benne vannak a napi pörgésben. Mint már írtam is, innen nézve kicsit más a világ.

Rájöttem arra, hogy a munkámban is szeretnék önmagam lenni, boldogan végezni, hinni benne. És mindenhonnan olyan jelzéseket kapok, amik megerősítik bennem azt, amit már régóta sejtek. Az emberekkel kell foglalkoznom, tudok nekik segíteni, bármi, ami érdekel, valójában mindig is olyan tevékenység volt, ami erre irányul.

A pránanadi. Már rég tudok annyit, hogy kezelhessek. Magamat és másokat is. Találkoztam mostanában olyan emberekkel, akik alig kezdtek bele valami ilyesmibe, máris névjegykártyát csináltatnak, hogy ők ezzel foglalkoznak, mint hivatás. Én nem mertem ilyesmit megtenni. Kevésnek éreztem a tudást, és először a saját életemet akartam rendbe tenni, hisz miféle példát mutathatnék, hogy lehetnék hiteles, ha a módszereimet magamra nem tudom alkalmazni?

Vagy a kártya. Még mindig szorongatom a könyvet, pedig jól ismerjük már egymást, egyre tökéletesebben működik a kezemben, ismerem a lapokat, látom, hogy mit akar mondani. És mégis könyvből nézem a megoldást. Magam sem hiszem el, amit tudok, nem merem elengedni a kis irodai racionális énemet, a pénzt, vagy a pénztelenséget. Hisz hogy kérjek pénzt azért, amit szeretetből teszek? És közben mit írtam pár bekezdéssel korábban? Hogy „a munkámban is szeretnék önmagam lenni, boldogan végezni, hinni benne”. Na bumm. Most akkor mi is van? Jönnek a barátok, alkalmazom a kis dolgaimat, és számomra is meglepő módon működik. És én mégsem hiszek magamban annyira, hogy be merjem vállalni.

Akarom a masszírozást is. Az az álmom, hogy idővel ötvözöm majd a bennem lévő tudást, látható és láthatatlan segítséget keverve esélyt adhatok az embereknek arra, amire nekem is a legnagyobb szükségem van: hogy higgyenek magukban. Hogy rájöjjenek, kik is valójában. Hívogat egy különös másik világ, amiről mindig is éreztem, az az otthonom, és én mégsem merem elengedni azt a kreált világot, ami elől meg folyton menekülök. A környezetem, családom, barátaim, még a távolabbi ismerősök is mellettem vannak. Támogatnak, bíztatnak, türelemmel nézik, ahogy próbálkozom, és én mégis bizonytalan vagyok. Miért? Betty, mégis mi kéne még? Mitől félsz?

Bátyus tegnap nálam járt. A félelemről beszélgettünk. Ő azt kérdezte, mit tehetne ellenük. Én pedig azt válaszoltam, semmit. Ne ellenkezzen, hanem menjen szembe vele. Ne fusson előle, hanem bátran álljon meg előtte. Élje át. Képzelje el a legrosszabbat. Készüljön fel rá. És ahhoz, hogy mindezt elkezdje, legelőszöris meg kell fogalmaznia őket. Már ez is milyen nehéznek tűnik. Még csak azt sem tudjuk, mitől félünk. Én sem. Valójában nem tudom, miért félek hinni abban, amit érzek.

Jó lenne már, ha néha megfogadnám a saját tanácsaimat.    

Hírösszefoglaló

Itt vagyok kéremszépen, és töredelmesen bevallom, hogy sok dolog történt, amiről írni szerettem volna, de nem tettem. Hogy miért? Részint mert túl sok történt túl gyorsan, részint meg mert még mindig nem tudom beosztani az időmet. Sem az energiámat. Most tehát pontokba szedve összefoglalom mindazt, amit késlekedtem leírni eleddig.

1. A No smoking project 3 nap után kudarcot vallott. Nem, ez így nem igaz, mert nagyon tanulságos volt, több szempontból is. Például találkozhattam az un. sötét oldalammal. (meg Téével is) A következő alkalommal mindenképpen szükség lesz segítségre, pl. tapaszra, mert a nikotinhiány elég különös dolgokra képes az ember szervezetében.

2. Té-vel (és egyéb szívemnek kedves emberekkel) kultúrális napokat tartottunk, és sajnos képtelen vagyok mindent részletesen leírni. Pénteken Üllői Úti Fuck koncert volt a Könyvtárban, nagyon tetszett. Kicsit a gimis alteros korszakomat idézte, amire mindig szívesen emlékszem vissza. Az is vicces volt, hogy különösen sokan (legalábbis az átlaghoz képest) akartak felszedni, még úgy is, hogy Té mellett ültem. Magamra hagyva pedig egyenesen veszélyes volt a helyzet. És még akár hízelgő is lett volna, ha nem a "mi a kedvenc zenéddel" indít az a bizonyos fiatalember. Szombaton Kuplungos Kornélkülös este volt, vasárnap Kalandorok az Urániában. Hejj, de rég voltam moziban! Hétfőn TÁP színház, soseláttam, nagyontetszett, mégakarok. Kedves Kísértésem, aki elcsalogatott az estre, nagyon is jól gondolta, hogy ez nekem bejön, és hálaköszönet érte. Szeretem a szokványostól eltérő, kicsit polgárpukkasztó, merész, és látszatra a bolondság határát súroló előadásokat. Kedden Balázs Elemér Group koncerten voltunk a Nyitott Műhelyben, és a legmelegebb szívvel ajánlom mindenkinek, félelmetesen jó volt, gyönyörű és lenyűgöző, és mégis meghitt és családias.

Összességében iszonyúan hiányzott már, hogy magamba szívjak egy kis kultúrát, és rájöttem mennyire hiányzik, nemcsak a "nézése", élvezése, hanem a "csinálása" is. Így eme legutóbbit jól meg is írtam cikk formájában, n nem csak puszta lelkesedésből, hanem azért is, mert próbálkozom bekerülni egy zenés újsághoz újságíró deáknak.

3. Hétvégén voltam Angyalkánál. Jó volt kicsit a Velencei tó szagát beszívni, mégjobb lett volna, ha nem orkán típusú szél süvít közben egész hétvégén. De Lilikutyu cuki és öreg, és nagyon szeretnivaló, akárcsak kedves gazdái Angyalka és Angyalkaúr.

4. Hétfőn névnapozás volt, kicsi, szolid buli keretében. Sikerült olyan embereket összehívni, akik nem ismerték egymást. Senki senkit se. :) De nagyon ügyik voltak, egy pillanatig nem akadt fenn senki ezen. Ex-Lakótársné pedig újra és újra meglep mostanában, nagyon "rendbenvan-emberke" lett belőle. Té-m pedig a gyönyörű csokor mellé két igazán klassz meglepit adott: 2 színházjegyet a Vágy villamosára, és egy Feldmár DVD-t, amit ma jól meg is néztünk, és már terjesztjük, mint az igét. Varázslóember, az tuti.

5. Tegnap állásinterjún voltam, és ezúton kérek mindenkit tisztelettel, hogy szorítson nekem. Jógaközpontba recepciósnak. Jujjdejólenne. Imádnám azt a munkahelyet, ahol munkaköri kötelesség a jóga, és ahol zokniban kell lenni egész nap. ODA AKAROK MENNI DOLGOZNI.

6. A belső és egyéb misztikusnak tűnő történésekről pedig a következő post-ban olvashattok.

Kéccázadik bejegyzés

nos, Té-vel elhtároztuk, hogy leszokunk a cigiről. ez a dolog több szempontból is érdekes. egyrészt azért, mert két ekkora dohányost rég látott a világ. másrészt, mert bár még csak egy napja tart a dolog, máris idegbetegek vagyunk tőle, és ezért bizony adódnak nehéz pillanatok. ha őszinte akarok lenni, kurva hisztis vagyok. nemtudom menni fog-e, azt sem, hogy mennyire gondoltuk komolyan. inkább kíváncsi vagyok, meddig bírjuk, mi történik kívül és belül. azt mondják a bölcsek, a hármas a bűvös szám, vagyis 3 nap, 3 hét, 3 hónap. tehát az első probléma, amivel szembenézünk,a nikotinhiány. ez elvileg pár nap, míg kiürül a szervezetből. nos, egy nap nemdohányzás után már erősen érzem jeleit, ideges vagyok, néha kicsit remegek, időnként nem tudok mit kezdeni magammal. ezután jön a hosszútávú, nehezebb gond, a szokások: a mozdulatok,a rituálék, a kávé mellé, ha nem jön a busz, sex után, stb... a tipikus dohányzó-okok. vagy csak a szimpa "menjünk ki egy cigire". és persze mondanom sem kell, hogy mellettünk szinte mindenki dohányzik. barátok és lakótársak, a legtöbb ember, akivel nap mint nap találkozunk. és én szeretek dohányozni. Té is szeret dohányozni. de tudom, hogy egyszer abba kell hagyni úgyis. és akkor meg miért ne most, mikor így is köhögök, néha fáj tőle a fejem, büdös lesz tőle minden, és kurvadrága, és érzem, hogy tönkretesz. arra gondolok, vagyok-e elég erős ahhoz, hogy magamért megtegyem. mert mikor látom a kicsi gyerekek mellett bagózó anyákat, akik azért nem ölelik meg a gyereket, mert épp cigiznek, vagy csak ott lóg a cigi a kezükben, mikor tolják a babakocsit, akkor azt érzem, hát én ezt biztos nem fogom így csinálni. de akkor lenne kiért, lenne miért abbahagyni! így meg "csak" magunk miatt. gyerek sehol egyenlőre, így nem marad más, mint bettinek bettiért, tibinek tibiért leszokni. szurkoljatok.

Majom-e vagy?

Akarom a tavaszt. Most. Jójó, látom, a nap süt, de én nemcsak az időjárásra gondolok, hanem arra, a megkönnyebbülésre, amit mondjuk akkor érzünk, mikor levethetjük végre a nagy és nehéz télikabátot.

Té megjegyezte tegnap, hogy mióta nem dolgozom, biztos egy kicsit másképp látom a dolgokat. És elgondolkodva ezen, arra jutottam (egyrészt hogy igaza van), másrészt hogy igen, tényleg távolabb került tőlem ez a taposomalmos, megfelelős, kényszeres és érdekérvényesítős, álságos és pénzéhes világ. És tényleg egyre érthetetlenebb az, hogy miért ártanak maguknak annyit az emberek, miért hiszik, hogy akkor lesznek boldogok, ha egzisztenciális jólétben vannak, nem akkor, ha harmonikus és testileg-lelkileg kielégítő életet élnek. Hogy miért félünk számítani egymásra, miért titkolózunk, és miért vagyunk önzőek. Már-már idealista vagyok, tudom. Legalábbis annak tűnhetek a mai huszonegyedikszázadi civilizált, emancipált áldemokratizált világban. Pedig csak próbálom nem figyelmen kívül hagyni, hogy a tudatos mellett ösztönlények is vagyunk. Lebecsüljük ezt az oldalunkat, és elnyomjuk, de az kibuggyan mégiscsak. A esti hiradó nagy része például az ilyen kibuggyanásokról szól.

A Gyermeklélektan című könyv első fejezete egy kísérlettel kezdődik. A szőranya-drótanya kísérlettel. Aki nem ismeri, annak kedvéért a kísérlet lényege az, hogy a csimpánzkölyök, aki mama nélkül maradt, kap két mamit. Egy szúrós drótmamát, ami ad tejet, és egy puha szőrőset, akiből viszont nem jön a tejci. Na, és mit gondoltok, melyiket választja a maki? A szőrmamit. Vagyis inkább éhenhal a mami ölében, mint hogy jóllakottan, de a szeretet érzése nélkül éljen.

És mi emberek? Úgy tűnik legtöbbször ostobábbak vagyunk, mint egy csimpánzkölyök.

 

és hogy még betegen se tudok leállni, arra láthatjátok a bizonyítékot. pedig azért kaptam, tudom. hogy üjjekmále. hát leültem. :)

egy részről örülök, hogy végre van időm olyan dolgokra, amit régóta szeretnék megtenni, vagy halogatok. másrészt pedig rájöttem, nem kapkodom el ezt a munkakeresés témát. egyenlőre jobban örülök az alkalmi munkáknak, hogy majd igazán annak kötelezzem el magam, amibe beleszeretek. 

csag událob a dáthát.

 

pillanatnyi gondolat volt csak, hogy nyugalmasabb idők következnek, majd e gondolat gyorsan tovaszállt, mint ha soselett volna. ha a jó isten is megsegít, végeztem a vizsgákkal, ha nem akkor van még egy. a mai napomat az összes, hangsúlyozom összes! papírom rendberakásával töltöttem. 5 évnyi jegyzet, munkapapírok, számlák... az életem bürökratikus része. holnap jönnek a ruhák. ami nemjó, vagy nem hordom, az kikerül a szekrényből. ha már változás, hát jöjjön mindenestül, menjen minden, aminek mennie kell, hagy tisztuljon minden körülöttem. megszabadulok, felszabadulok. így több figyelem marad a lényeges dolgokra.

Önarckép

 Többek között az önéletrajz készítés végett is elő kellett vennem a képtáramat, és szembe nézve önarcommal, keresni egy képet, ami a leginkább önéletrajzos, de mégis én. De mennyire adhatja vissza egy kép, hogy ki is vagyok én? Egy jó kép elkaphat egy jó pillanatot, de igazságot nem mutat. Vagy mégis? Eltekintve a rossz megvilágítástól, vagy a fotós bemozduló kezétől, azért mégiscsak láttat valamit. Nekem legalábbis ez volt az érzésem, mikor végignéztem a képeket. Ellenben az életrajzom megalkotása helyett heves önvizsgálatba kezdtem. Hisz az életem sokat változott csak az utóbbi egy évben, kíváncsi lettem, ez rajtam is látszik-e. Az ember persze fojton kap visszajelzést a külvilágtól, de én most egy kicsit a saját arcomba akartam belenézni.

Kiválasztottam két képet. A helyszín ugyanaz. A különbség 1 év.

1 év különbség, és mennyire más a kettő! Talán csak a véletlen műve? Vagy tudatalatti választás, hogy mindenképp azt lássam jó irányba változtam? Hisz érezni ezt érzem, miért ne akarnám akkor ezt is látni? Áááá, nehéz dolog az embernek önmagával objektívnek lenni. Mégis az első képen azt látom, valami hiányzik, a másodikon viszont nincs ez az érzésem. Akárhogy hányom vetem a dolgot, a másodikra szavazok. Jobban magamat látom benne. És hát elvégre is ez a célja az egész ittlétünknek, hogy magunkat megismerjük, beteljesítsük. Van egy kép bennem magamról, és arra törekszem, hogy ez a kép, és a tükörképem ugyanolyan legyen. Sokkal tudatosabb vagyok, mint fél éve, mint egy éve. Kívül és belül is érzem, jó az irány.

Szabad ennek örülni egy kicsit? Mert én szeretnék. Eddig sosem éreztem azt, hogy büszke lehetek magamra. Önző és nagyképű dolognak tartottam az ilyesmit, beképzeltnek azt, aki magával foglalkozott mások helyett. Én pedig nagyon önfeláldozóan másokkal foglalkoztam, mások életét éltem. Mások véleménye számított, és abból alakítottam ki az enyémet. Ja és persze nem kedveltem magam különösebben. És érdekes módon épp a környezetem kezdett el rá megtanítani. Egy év múlva megint megnézek egy képet. Kíváncsi vagyok, akkor mit fogok látni. 

 

A történet

No, gyüjjetek körém kedvesek, elmesélem akkor, hogy is volt az a kirugás. Vagy, ha úgy tetszik, legyünk eufemisztikusak, és használjuk az elbocsájtás szót.

Hétfőn ugye elbocsájtották a kolléganőmet. Kicsit hülyén intézték, felajánlották neki, hogy zsebbe mehet a dolog továbbra is, kb. harmadannyiért. Érthetetlen okokból ő ezt nem vállalta, s miközben vállamon sírta ki bánatát, kétszer is nyomatékosan megjegyezte, keressek új munkát. Merhogy itt nem csak arról van szó, hogy ő megy, hanem arról is, hogy szépen sorban következik a többi. Nem mondott neveket, de nekem nagyon ajánlgatta a melókeresést. Értettem én a dolgot, márcsak azt nem tudtam, mikor is lesz esedékes. Nos, péntek volt ennek a napja, közvetlen miután átvittem a számlákat a könyvelőnek, már hívtak is fel az irodába, ott ült mindkét főnököm, és már csukódott is be az ajtó. Gyorsan felfogtam mi is van, így már higgadtan, félig meddig mosolyogva ültem le a fotelba. Ők zavarban voltak, hosszas magyarázkodásba kezdtek az ország és a cég anyagi helyzetét illetően. Okosan bólogatva hallgattam,  majd a végén közöltem, hogy én már számítottam erre. Persze ezt ők nem tudhatták, de láthatólag megkönnyebbültek. Gyorsan le is rendeztük a többit, adtak némi pénzt, és elküldtek, felmentve attól a perctől mindennemű kötelezettségem alól. Furcsa mód felemelő érzés volt, egyből szabadnak éreztem magam. Megköszöntük hát egymásnak a feledhetetlen együtt töltött időket, és megállapítottam, hogy embert ennél kellemesebben még nem rúgtak ki.

Eme utóbbi állításomra azért hétfőn, mikor a cuccaimért mentem, kicsit rácáfoltak. Egyszerűen hülyén intézték na. Megismerkedhettem ugyanis a helyemen ülő 21 éves édibédi Zsuzsa nevű lánnyal, aki ezentúl mindennemű papírügyet fog intézni a cégnél. Valahogy nem fért a fejembe, hogy ha minket a pénz miatt rúgtak ki, akkor hogy van pénz felvenni helyettünk valaki mást. De amikor kiderült, hogy még egyátalán nem is vették fel hivatalosan, valamint az, hogy ő is az egyik főnököm ismerőse, akkor már nem volt több kérdésem. És persze ránézésre szöges ellentétem volt, egy kicsi, halk, butácskának látszó, ellenben nagyon csinos, vezérigazgatóvendégeknek kávéját tökéletesen felszolgáló csajnak látszott. Később próbáltam elmagyarázni neki a számlázás apró fortélyait, kevés sikerrel. Hát igen, ide most egy pont ilyen lányra van szükség. Én túl sokat gondolkodtam, megmondtam a véleményem, és nem voltam hajlandó csittifitti rucikban vonaglani. És az őszintét megvallva, hajdani munkaköröm a diszpécserség tényleg megszűnt.

Szóval nincsen is semmi gond ezzel így, ha most ők nem, akkor pár hónap múlva én mondtam volna azt, hogy ennyi, köszi. 

A jövőre nézve, adok magamnak legelőszöris egy kis pihit. Azután rengeteg dolgom van, vizsgák után egyből elkezdhetem írni a szakdogát, hogy csak a legfontosabbat mondjam. És keresnem kell persze melót is. Na, ezújabb sorsfordító lépés. És bár tökjó, hogy mindenki segíteni akar, és rengeteg helyről kaptam ajánlatokat, én arra jutottam, nem akarok többet irodai alkalmazott lenni. Elegem van a monitorbámulásból, a papírpakolgatásból ,és a kávéfőzögetésből. Abban a ruhában akarok dolgozni, amit hordok, és ha lehet nem pont hétfőtölpéntekig, nyóctólnégyig. Unom a droidmelót. A legjobb az lenne, ha valahol lehetnék beugrós cikkíró és mellé találnék valami lájtos bejelentett melót. Teázóba pultosnak, moziba jegyszedőnek, vagy mittomén. Vagy valami karitatívat. Bár azért nem szoktak fizetni. Valami stresszmentes, kedves kis melót szeretnék. Mellette tanulnám a masszőrködést, és bizniszelnék a hendméd cuccaimmal. Ennyi.   

C variáció

Na, a helyzet az, hogy holnaptól nincs munkahelyem. Pontosabban állásom. Ehhe.

A továbbiakról később, mert egyenlőre netem se.

De semmi vész, rám fér egy kis pihi. :):):) 

 

 

viszlát kettőezerhét, helló kettőezernyolc

Gyakran jut eszembe Rita egyik tavalyi bejegyzése, miszerint "mikor lesz már kettőezerhét?" Igen, mert az olyan volt, hogy vártuk. Mert a kettőezerhat nem volt annyira izgi... mint ha akkor megállt volna az idő, vagy tán csak rápihenés volt az, a következő évekre. De kettőezernyolc itt van, itt bizony. Már éjfél után néhány perccel kopogtatott az ajtón, és azóta is minden reggel találkozunk.

Kezdem inkább a(z első blikkre rossznak tűnhető) munkahelyi hírrel. Kolleganőm elbocsájtották. Namost ez azért érdekes, mert a melóját nagy valószínűség szerint én fogom átvenni. Tekintve a száraz tényeket (miszerint a kenyéradó gazdák azt gondolják, hogy tulajdonképpen ő nem sok mindent csinált, mert végülis az összes személyi és pénzügy, valamint APEH, biztosítás és egyéb kötelező céges ügyintézés nem nagy meló...) ezért ez nekem úgysem fog nagy gondot okozni. Ugye. Mert simán bérszámfejtek két kávéfőzés között. Ugye. Bár életemben nem tanultam (nem véletlenül van pl olyan szakma hogy könyvelő), biztos menni fog. ÁÁÁÁÁ, már a gondolattól is hülyét kapok. Én nem akarom ezt csinálni. Nem érdekel. Nem értek hozzá. Nem akarom az ezzel járó felelősséget. Hacsak nem ajánlanak fel valami szemérmetlenül nagy összegű fizetésemelést, erősen elgondolkozom a továbbiakon. De erre kevés az esély. A kolléga elbocsájtása ugyans épp anyagi okok miatt volt indokolt. So well, lehet hogy váltok valami lazásabbra. Lehet, hogy nem is lesz ez rossz így.

Aztán. Lakótárs valószínűsíthetőleg az első rügyek fakadtával elhagyja egy időre kicsiny országunkat. Tehát költözés újfent. Most már csak ketten (meg az állatok). Merpersze Lucacicát befogaggyuk. Rokonlakásba megyünk, így kicsit végre minden olyan otthonabb lesz. És persze kicsit kevesebb teher. Várom. Várom, hogy együtt legyünk csakmiketten egymásnak.

Most pedig elmesélem mi volt tegnap. Bné vasárnap szomorúan hívott. Új lakásba egyedül, nem várja haza senki. No, gondoltam, ezen ne múljék. Kitaláltam, hogy megvalósítom hőn áhított álmát: szerzek egy macskát. Izgatott telefonálgatás este 6-ig, rohanás macskahordót venni, majd ki Békásra a cicáért. A cica egy tüneményes kis fekete lányka, fél éves. Sokat sejtetően a Rumli névre hallgat. (a hirdetésben ez nem volt benne :)) Té megkért, hogy hozhassa ő, és legalább az úton lehessen az ő cicája. Merhogy már csak neki nincs saját. Hozta is böcsülettel. Megérkeztünk a lakáshoz még Bné előtt, a ciccet letettük az ajtó elé egy táblával : Jajj de nagyon éhes vagyok. És elbújtunk. És vártunk. Bné fél órával később megérkezett. Néma csendben kibírtuk az ajtó előtti nyünnyögését, ahogy felfedezte a macsekot. Volt aztán nagy örömködés. Átjött Lakótárs is, ő hozta az almot. A cic hamar feloldódott, és miután a fiúk elmentek, mi hárman csajok éjszakába nyúlóan Jóbarátokat néztünk. Igen, a cica is, aki mindeközben laposkúszásban fedezte fel álmos-izgatottsággal új lakhelyét. És Bné mostmár nem lesz többet egyedül. Mert valaki várni fogja otthon. A kérdés az, hogy az bizonyos otthon milyen állapotban lesz a hazaérkezéskor. (don't panic!)

És még van egy csomó minden más is, de most nem mondom el, mert megyek dóógozni. Uhh.

Boldog kettőezernyóócat!

pszicho-zagyva

Jáj, de nem volt kedvem ma reggel 6:45-kor felébredni. Hátmég felkelni. Node ez van, megy tovább az élet. Most még nem is nehéz, pihentünk amennyit csak tudtunk ebben a pár szabadnapban. És szerettem volna, igazán szerettem volna valami kedves, vidám, frappáns bejegyzést ideröttyinteni, semmi komoly lelkizőset. De nem jött az ihlet a hülyülésre. Jött viszont másra. Mondanám, hogy sajnos, de nem kesergek mégsem. Kipihenve jobban veszem azt is, ha probléma van.

Elvárás

Utálatos dolog. Mégis van, szoktuk is emlegetni.  Személyes érintettség okán kicsit utánanéztem annak, mi is ez pontosan.  És kutakodás közben érdekes dolgokra bukkantam. Egy pszichológiai internetes oldalon az elvárás együtt említődik a hazugság, önbecsapás, betegség, és a menekülés(a valóság elől) fogalmakkal. Épp ez az, amit én kerestem. Szerettem volna érteni, miért vannak az embernek elvárásai, akár magával, akár másokkal (barátaival, párjával, gyerekével) szemben. Rögtön az első mondat elég konkrét.

Aszongyahogy: A hazugság mögött legtöbb esetben a menekülés áll. A valóság elöl. A menekülés mögött a félelem. A félelem mögött sokszor az elvárás.

Nagyon logikusnak tűnik. Csak amikor konkrét élethelyzetek vannak, nehéz ennyire egyszerűen, és letisztultan látni mindezt. Tulajdonképpen az egónak ez az egyik legegyszerűbb, és legnagyszerűbb játéka. És nem is az a fontos ebben, hogy bűnösek vagyunk. Ó, nem, ezzel talán nem is kéne törődni. Inkább csak azzal, hogy lássuk magunkat kívülről, lássuk meg, mennyiszer csináljuk ezt akár saját magunkkal is. Mert magunkkal szemben is vannak elvárásaink. Persze ezt hozzuk magunkkal, mások már rég beültették az agyunkba, hogy nekünk milyennek kell lenni. És nagy valószínűség szerint mi még véletlenül sem vagyunk olyanok. Viszont szoktunk hazudni, és füllenteni, menekülni és félni is. Bár nem vagyok nagy szellemi guru, de asszem bátran sejthetem azt, hogy mindannyian. Igen, és ez némileg vígasztaló. :) Saját tapasztalatom viszont az, hogy ha képes vagyok belátni ezt, és legesleginkább megbocsájtani magamnak, úgy a teher sokat könnyebbül a vállamon. Ha ugyanis tisztában vagyok azzal, hogy ezt csinálom, lehet rajta változtatni, és idővel egyre ritkábban fog előfordulni. Nem kell persze buddhai magasságokba emelkedni és rögtön megvilágosodni. Csak egy kicsit jobban szeretni magunkat. Olyan tökéletlenül tökéletesnek. Nem könnyű. Főleg ha anyuapu se tudta igazán megmutatni, hogy is kell csinálni. Viszont érdemes, mert így, és csakis így remélhetjük, hogy mások is tudnak majd igazán szeretni, és megbocsájtani nekünk, vagy megérteni minket.

Én is szeretnék most megérteni valakit. Vagyis igazából valakiket. És olyan sokszor jut eszembe, hogy vajon ilyen voltam-e én is, mikor becsaptam magamat sokáig? Bizonyára. És próbálok nem haragudni magamra, és megérteni, miért is csináltam. Emiatt könnyebb a másikat is értenem. De mi van akkor, ha az az érzésem, én jobban értem őt, mint ő magát?!? Mi van, ha én látom a végét, látom a túlzást, látom a félelemből született rossz döntéseket? Tulajdonképpen semmi. Mert nem nekem kell látni. Jó, akkor próbálok segíteni. Mert az meg fáj, ha látom szenvedni, akit/kiket szeretek. De mi van akkor, ha ő az istennek se látja??? Na és itt a bökkenő. Mert ezt nehezen hiszem el. A konkrét esetben meg egyátalán nem. És méghozzá azért, mert akkor, mikor nekem mondogatta mindenki, hogy hülyevagyokmicsinálok, én pontosan tudtam, hogy igazuk van. Ott belül tökéletesen tisztában voltam vele. Csak nem volt merszem bevállalni és végigcsinálni. Aztán lett. Későn. Lett bünti is. Meg bántottam sokakat, akiket nem akartam. Nagyon remélem, hogy tanultam belőle. Egyszer bizonyára ki fog derülni. 

 

fehér-újév esse rossz!

évnek utolsó napján

összegezve - hisz ilyenkor összegezni illék - az évet: hűbazz! nem semmi volt. izgalmas,fárasztó, és jó hogy vége, és keződik valami új. a sok családi baj ellenére sikerült úgy zárni, ahogy szerettük volna. legalábbis megtettünk érte mindent. békés, kedves karácsonyunk volt, igazi szeretet-ajándékokkal. jézuska hozott tib-nek szilvásváradi pienést is. hát ezek voltak.

viszlát, és kösz a halakat.

 

a többi ITT